… utal egyfajta szükségszerű „teisztikus diverzitásra” … hogy a sokféle teizmus biztosíthatja, hogy kataklizmatikus helyzetben a faj fennmarad…
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
IV. A teisztikus gondolkodásmódok ütközéséről és az ateizmushoz való viszonyukról
A vallások Freud-i megközelítéséről című részben említett gyermek-szülő analógia a következők szempontjából is érvényesnek látszik. Ideológia ellensége a másik ideológia, vagy az ideologizált közömbösség. – Az ideológiák és követőik jellegzetessége, hogy ha érzelmi szükségleteket elégítenek ki, akkor a vele ellentétes ideológiákat és annak követőit, szószólóit, egyfajta ellenségnek fogja tekinteni, hiszen önazonosságának alapját látja benne (igyekszik annak látni!), így az azzal ellentétes ideológia saját önazonosságával ellentétes, önazonosságának tagadása, így szinte mintegy létének, léte értelmének is tagadása lesz, nézete szerint.
A kereszténységgel kapcsolatban érdekes fejlemény, hogy egykoron, a felvilágosodáskor itt Európában, az írott és sokszínű kultúrák bölcsőjében az „ész” a vallás merevvé vált hatalmától akart megszabadulni. Ez részben sikerült, legalábbis a hitetlenség már nem volt halálos bűn. Az ideologizáló hajlam (teizmusok!!!) azonban az emberi természet része, így egymást követték a tömegtársadalmakat megszervezni akaró elméletek, amiknek a többsége azonban kudarcot vallott (talán éppen ez a tömegtársadalmak egyik közelebbről nem tanulmányozott jellegzetessége, vagyis az, hogy egységes ideológia alapján nem lehet működtetni őket!). (Ez némiképp utal egyfajta szükségszerű teisztikus diverzitásra, vagyis arra, hogy a sokféle teizmus biztosíthatja, hogy kritikus, esetleg kataklizmatikus helyzetben a világnézeti alapú megoldásmódok különbözősége folytán valamennyi ember azért életben maradhat, ami biztosítja a faj fennmaradását – ha merészen továbbmegyünk a következtetésekben, akkor ez újabb bizonyítékát szolgáltathatja az evolúciónak.)
A legutóbbi ilyen szigorú ellentét a szocialista-kommunista ideológia és a vallás konkurens szembenállása volt „errefelé”, és mivel a szoc.-komm. ideológia elbukott, így sokakban ez azt az illúziót veti fel, hogy a kereszténység, a vallásosság helyesebb, követendőbb út és megoldás lehet, mint az egymást váltó eszmerendszerek; mintegy kiállta az idő próbáját, tehát valóban „intelligensen követhető és követendő” rendszer. Addig a felismerésig kevesen jutnak el, hogy tkp a korábban hatalmat fenntartó ideológiai támaszként, a „földi hatalmak” segítségét élvező vallások is csak az alapvető ideologizálási, teisztikus hajlamainkat elégíti ki, különösen az arra erősebben hajlamosakban, és/vagy azokban, akikben erre erősebb mentális szükséglet alakul ki.
A vallások hívei többségének tehát egyrészt negatív attitűdjei vannak a többi, az övékétől eltérő, különböző vallások hívei felé (lásd. pl. a vallásháborúkat), másrészt negatív attitűdjeik vannak a lelkesebb és kevésbé lelkes hívőtársak felé is (ami nem lehetetlen, hogy éppen „szerető gondoskodásban”, fokozott törődésben nyilvánul meg!); harmadrészt a saját vagy mindenféle vallással kapcsolatos közömbösség felé is negatív attitűdökkel viseltetnek, mivel
1. aki semelyik vallásnak nem követője, az miért ne lehetne a „miénk”? (ez az egyik fő mozgatórugója a lelkesen vallásosak hittérítő hajlamának) (A teisztikus gondolkodásmód mindenkiről azt tételezi fel, hogy mindenki teisztikusan gondolkodik, mert ha nem úgy gondolkodik, akkor nem is gondolkodik /ez egyik vezérelve az egoteizmusnak!/);
2. aki közömbös, annak a számára a hívő „nem is létezik” (a vallás az önazonosság része!), mintegy „átnéz rajta” – ami nagyon kellemetlen, mert (különösen a közömbösség kompenzálásaként vallásossá válók számára!) érzelmekkel átitatódva akar megjelenni a környezet észlelési struktúráiban, és tudatában. (Lásd. a szülői közömbösséget „rosszasággal” kompenzálni próbáló gyerek esete, aki direkt kiprovokálja a büntetést, verést, elmarasztalást, szidást, mert még az is kellemesebb, mint a teljes semlegesség, a teljes semmibe vevés a szülők részéről!)
Ebből következik az ateizmushoz való érdekes viszony is. A vallásosak remekül elvitatkoznak a többi ideológia hívőjével (különösen, ha életkörülményeiken a vita kimenetele nem változtat, és puszta mentális szükséglet kielégítéséről van szó), és mivel ezek a viták többnyire hit-alapon maradnak, így vég nélkül folytathatók. (Sokak számára a hitük megvédése jelenti az igazi hitéletet, vagyis hitének bizonyítása a külvilág számára.)
Az ateisták felé azonban problematikusabb a helyzet – az ateizmus nem HIT-alapon áll, és így (a teizmusokkal való szembenállásán alapuló meghatározásából következően) mindenféle ideológiát kritizál; pontosabban nem ideológia, hiszen a meggyőződések igazolásában ellentmondás-ellenességre, átfogó konzisztenciára törekszik – ami a vallási rendszerek szintjén, azok belső fogalmi körén belől a hívők számára meg is valósítható, de azon a rendszeren kívül általában nem. Egyesek talán „negatív vallás”-ként definiálják, mivel nem hirdet meg semmiféle tant, nem emel semmit piedesztálra, hanem az ideologizált gondolati rendszerek következtetéseiről mutatja ki sok esetben, hogy nem a felmagasztalt eszmékből erednek, hanem azoktól különböző, nem teisztikus alapokon állnak; vagyis a felmagasztalt eszmékből nem levonható következtetéseket akarnak érvénytelenül visszavezetni az adott teisztikus formára. Röviden: az ateizmus nem ideológia, hanem kritikai törekvés; inkább a valósághoz való alkalmazkodást jelenti, mint valóságképek teremtését.
A vallási közösségek további problémája, hogy az ateisták nem tömörülnek közösségbe (bár a tudóstársadalmat gyakran azonosítják velük, valójában a szakterületükön kívül /időnként azon belül is!!!, lásd. csalások a tudományban/ gyakran hajlanak valamiféle vallási, vagy egyéb teizmusra, aminek szintén megvan a maga természetes oka!), és sokak szerint nem is alkalmasak erre, talán éppen azért, mert az ateizmus nem közösségalkotó erő, attól különböző, így
1. Mivel nem az önazonosságuk múlik rajta, így többnyire az ateisták nem tekintik életbevágóan fontosnak kérdésnek a világnézeti viták kimenetelét, sokszor egyszerűen kilépnek belőle. – Ez persze nem jelenti azt, hogy az ateizmus érzelemmentes lenne, hiszen a vallásos, ideológiavédő szenvedélyes, általában egyoldalú (torz) és nem érvényes érvelés cáfolata olykor hasonlóan szenvedélyes indulatból táplálkozhat, ha a valósághoz való alkalmazkodás múlik rajta. Sokszor ez egy olyan heurisztikához vezet, miszerint: „A higgadtabb érvelőnek van igaza”, így az indulatosságot a tévedéssel azonosítják, ha ez éppen az ő oldalukon nem áll fenn. A hangulatnak azonban nincs hatása, összefüggése az érvelés érvényességére, bár élő, személyes vitánál (evolúciós okok miatt!) meggyőzően hathat!
2. A szenvedélyességet, a világnézeti rendszerek érvényességével kapcsolatos vitákra való hajlamot az ideologikusan (teisztikusan) gondolkodók ideológiaként értelmezik, holott gyakorta inkább csak hobbiról, élvezetes kedvtelésről van szó – bár az is előfordulhat, hogy valaki korábban éppen arra motiválódott, hogy ilyen felvilágosító jellegű tevékenységben találja meg önmagát, vagyis tkp egyfajta „vitaközösségben” érzi jól magát. Ez esetben sokszor előfordulhat az is, hogy valaki szinte kényszeresen igyekszik ellentmondani a teisztikus érveléseknek, szinte keresi az ilyen alkalmakat, stb. Ebben az esetben ez is teizmussá, vagyis ateisztikus teizmussá alakulhat, ami a tudat beszűkülése, és az élet ezen területre való beszűkítése miatt idővel a túlzott teizmus minden negatívumát mutatni kezdi. Az ateisták azonban nem annyira szenvedélyesek (ez talán az egyik legfontosabb jellemvonásuk!), és ha a vallási viták túllépnek egy határon, akkor kilépnek belőle.
Az előbbi gondolatot azonban tovább lehet vezetni, egy igen érdekes tünetre, miszerint a vallási teizmusok híveire nem csak az jellemző, hogy csak a saját ideológiáját akarja megvédeni, ha azt valaki megkérdőjelezi, hanem az is, hogy míg a saját rendszerén belül teisztikusan gondolkodik, a rendszeren kívül ateisztikusan, vagyis a többi, az övétől különböző ideológiát igen tárgyilagosan kritizálja. (Lásd pl. a keresztény propagandaírók munkáit a New Age kritikáiban, vagy a szekták működését feltáró munkákat, stb.) Mindez egészen addig becslendő, amíg ki nem derül, hogy mindennek motivációja tkp a saját teizmusra való visszavezetést készíti elő. Ezen a ponton élesen eltér egymástól az ateizmus és a teizmus – az ateizmus a tudomány nem ideologizált építményét tudja maga mögött, és tény, hogy esetenként elvesz, nem is keveset a hívőktől, de becsületére legyen mondva, hogy nem akar egy másikat rátukmálni az emberekre.
A teizmussal tehát tkp nem is lenne baj, ha nem akarnánk azokat, és az abból eredő következtetéseket másokra ráerőltetni. De hogy ez mennyire nehezen megoldható, pontosan mennyire nehezen kerülhető el (ha egyáltalán!), azt az is mutatja, hogy ha valaki véleményt formál meg és azt valamilyen közönség elé tárja, azt sokszor azonnal kritizálni kezdik, ideológia terjesztésnek, propagandának tekintik.
Mindez arra enged következtetni, hogy az ember kisközösségi szinten még elviseli az egységes ideológia alapján való társadalomszervezést, sőt, ahhoz mintegy szükségszerűen igényli is, de összetömörített kisközösségekből álló tömegközösségekben (már kisvárosi szinten is!), tömegtársadalmakban ez állandó súrlódást, és megoldhatatlan és kikerülhetetlen problémákat eredményez, vagyis az ideológia alapú egységes társadalomszervezés akár perpetuum mobilének is tekinthető.
***
BRAIN STORMING, 2006
Folyt. köv.
A folytatásban:
A vallásosság erkölcséről
