1. Gondolatok az emberek csalódásainak okairól; 2. A hívővé válás útjára való lépésem első dokumentált bizonyítéka…

Kép forrása: http://news.bbc.co.uk/media/images/39993000/jpg/_39993264_sad_girl300.jpg

Jelen írás 1989-ben készült a „Σonizmus alapjai” című esszé-naplómban. Közreadott formáján minimálisan változtattam, így híven tükrözi az akkori gondolkodásomat.

1.

/479.o./ „Barátnőmtől levelet kaptam, amiben azt írta, hogy minden barátjában csalódott, s csak én maradtam neki.

Csalódott. De miért? – kérdem én. S egyáltalán – miért csalódnak az emberek?

Én csalódni akkor szoktam, mikor előre eltervezek valamit; előre számítok valamire; szeretnék valamit, stb. és a dolog nem úgy történik.

Barátnőm azért csalódott a barátaiban, mert olyanokat műveltek, amiket „nem gondolt róluk”. Szóval olyasmit csináltak, „ami nem volt várható”. De ki tudja: talán a barátai tisztában voltak azzal, hogy ha egy bizonyos helyzetbe kerülnek, akkor hogyan fognak viselkedni, de nem tartották fontosnak, hogy ezt elmondják, vagy „amúgy nem került szóba”.

Pontosan már nem tudom, mi volt az ihlet, amiből „levezettem”, de a lényeg az, hogy rájöttem: a csalódás a hiányos megismerés következménye; valami olyasmi, amikor amit már tudunk, azt állandónak vesszük (pl. egy emberrel kapcsolatban), és arról mindig így gondolkodunk (ti. hogy az minden helyzetben úgy fog viselkedni, reagálni, stb.).

/480.o./ Azonban az már probléma, hogy tökéletes megismerés nincs. A világ nem olyan, mint a matematika, ami csak logika. Tökéletes emberismeret meg pláne, legfeljebb a nagyon-nagyon közeli szoros barátságban, de ott is csak elvétve.

Csalódásra tehát számítani kell. De hogy csalódunk, az még elmegy, a probléma az, hogyan viselkedünk, gondolkodunk a csalódás után(!). A tömegember meg van győződve arról, hogy tudása jól megalapozott. Ő a civilizációban bízik, nem embertársaiban (*), de saját magasztolásánál fogva elvárja, hogy ismereteit alátámasszák barátai, embertársai. Egyébként pedig tele van előítéletekkel.

Mindig csak sötét hátsó szándékúnak képzeli mások megnyilvánulásait – valószínűleg azért, mert maga is így cselekszik és gondolkodik.

Elvárja, hogy – ha ő nem is tökéletes – ismerősei úgy viselkedjenek, ahogy ő megismerte (vagy félreismerte!) őket. Csak a civilizáció körülményei között jöhet létre az, amikor a tömegember saját balfogásait a körülményekre, másokét pedig saját tökéletlenségükre fogja(**).

Szóval: elvárja a tökéletest, de ha a másik „bakizik”, vagy nem úgy viselkedik, mint ő várná, akkor – mivel a tökéletlenséget látja /481.o./ benne, az elhajlást, a megtévesztést, a hazugságot, stb., … – ezért ezt az ő tudatos megsértésnek veszi / veheti.

Ez a viselkedés a fiatal korban nagyon veszedelmes, mivel akkor tájt alakul ki az ember valódi személyisége.(***)

Mi lehet hát az „ellenszer”?

Hogy valamit ne csalódásként fogjunk fel, hanem tapasztalatként, ahhoz a következőkön kell elgondolkodnunk és megjegyeznünk:

1. Tökéletes ismeret, megismerés nem létezik, hiszen a dolgok az alapokon nyugszanak, s az alapok, a két ellentét folyamatos harcban áll egymással. Szóval minden változik, ami létezik. Mindent úgy fogjunk fel, mint magát a változást.

2. Tökéletes ismeret nem létezik, ezért tökéletes emberismeret sincs. Ezért még önmagunkban is csalódhatunk, másokban még inkább.

3. Adjuk meg embertársunknak a változás lehetőségét. Mivel még ő sem – akárcsak mi sem – ismeri önmagát tökéletesen, s még a körülmények is szerepet játszanak mindenben, /482.o./ ezért ígéreteit fogadjuk el, de mindig adjuk meg a változás lehetőségét.

4. Az ember önismereti hiányosságaiból – s egyébként is – képtelen meghatározni pontosan milyen körülmények között hogyan viselkedve. Így léteznek rejtett erélyek, tökéletességek, képességek, és rejtett hibák, fogyatékosságot is, amelyeket gyakran csak fellépésük pillanatában vesz észre.

5. Minden dolog speciális, mindig az „itt és most” szerint létezik, ezért egy megtörtént dolgot nem szabad általánosítani senkire. Mindig a pillanatnyi, akkori körülmények számítanak, azokat kell figyelembe venni.

6. Csalódásunk fele résznyit a hiányos megismerésből adódik. Nem szabad előre elterveznünk egy történést pontosan embertársunkra, csupán eddigi ismereteinkre támaszkodva.

A csalódást úgy kell felfogni, mint egy természetes folyamatot, amelyből tapasztalatot (változó tapasztalatot) nyerhetünk. Sohasem kísérheti felindulás, düh, bosszú. Persze nem árt elgondolkodni az okokon.”

Brain Storming, 1989, VIII.

***

Megjegyzéseim a akkori írásomra:

(*) Az idézett naplóbejegyzés idején a „civilizáció” és a „tömegember” mint negatív jelző szerepelt a „szókincsemben”, mint a Természetet teizáló, elkötelezett Panteista.

(**) Akkoriban a jelen társadalmi problémákért a Civilizációt, mint Sátáni erőt okoltam – ami természetesen pusztán egy erősen egyszerűsítő szemlélet volt, ami a teisztikus, abszolutizáló gondolkodásra jellemző: ha egy olyan kellemetlen eseményt, jelenséget szemlélünk, amelynek beható elemzése és megvizsgálása lehetetlen, akkor egy olyan egyszerűsítő megoldást keresünk, amely az adott jelenséggel egy időben, párhuzamosan jelen van – jómagam akkoriban úgy gondolkodtam, hogy ha a mai civilizációs körülmények közepette észlelem ezeket a jelenségeket, akkor biztosan a civilizáció az oka. Ezzel egy időben idealizáltam a korábbi korok körülményeit, egyfajta „civilizáció-előtti, tiszta, természetes” társadalmi közegként. Mint minden „nagy formákban gondolkodó”, filozofikus hajlamokkal rendelkező, erősen tettvágytól égő fiatal szemében, nekem is kellett egy teizálható fogalom, amelyet ellenségképnek lehet tenni úgy, hogy nem konkrét emberekhez köthető – „ideológiai rasszizmus” volt ez a javából, vagyis nem egy nemzeti jelleget szemléltem elítélően, mint pl. az antiszemitás, stb., hanem a fejlődésbe és a civilizációban bízó gondolkodással bírókat.

(***) 2006.VIII.21-én, amikor a naplóim újraolvasásánál éppen itt tartottam, és ehhez a mondathoz ezt írtam kiegészítésként: „endokrin fixáció?”. Az újraolvasás idején már javában benne voltam a „teoretikus endokrin vizsgálódásaimban”. Érdekes volt, ezek mellett sok gondolatomat viszont látva megalapozottan átgondolni a korábbi gondolataimat. Alapjában véve a gondolkodásom nem sokban változott, és mindennek az is bizonyítéka, hogy a vallásos képzetek „nem tudtak rabul ejteni”, pedig „Isten látja lelkemet”: meggyőződéssel igyekeztem hinni benne. Ezen írás is azt példázza, hogyan akartam alátámasztani az akkor meglévő ismereteimmel azt az ideológiai elképzelést, amivel egy „magasabb erő és hatalom” befolyásának tekintettem, jelen esetben az emberek csalódásainak kérdését… manapság, ha valaki azzal magyarázza a hívőségét, hogy „Azért hisz istenben, mert jó benne hinni!”, akkor ezt már maradéktalanul elfogadom – én akkoriban azt éreztem, hogy nagyon szeretnék hinni benne, mert úgy éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha hinnék benne.

A címben ez olvasható: Amikor elindultam a meggyőződéses hívővé válás felé – 16 évesen… maga az írás azonban meg feltétlenül sugall valamiféle vallásosság felé való fordulást. A cím azonban mégis indokolt, ugyanis jelen írás egyik esszénaplóm végén szerepel, és a napló befejező oldalán érhető tetten az a momentum, ami egyértelműen utal arra, hogy akkor kezdett komolyan foglalkoztatni a Biblia tartalma. Lássuk tehát, hogy is nézett ki ez a momentum….

***

2.

/483.o./

„S íme! Már megint belet egy füzetnyi oldalrengeteg.

Ha visszagondolok, e majd félezer oldal sok mindenre megtanított. Legfontosabb gondolataim az írás közben megjelent ihlet, a levélírás, a baráti beszélgetések, meditációs séták, az utazás, a túrázás… tehát az élet (közbeni) folyamatában „keletkeztek”.

Sehova sem specializálódtam, nem említek országot, az emberiségre keresek lehetőséget, folyamataira magyarázatot. Ezeket úgy próbálom megfogalmazni, hogy bárhol, bármelyik emberre érvényes legyen, vagy lehessen.

S nemrég végre találtam egy vezérfonalat, amely az eddigi legnagyobb segítséget jelenti: s ez a Szent Biblia. Csupán néhány érdekes és fontos mozzanatot emeltem ki, de bízom benne, hogy igen sok problémára megadja a választ, s irányt ad a kétes kérdésekben.”