Részlet

NAGYPÁL SZABOLCS: AZ EGYHÁZBAN NINCSENEK TABUK (BY: REAKTOR.HU 2021. JÚL 16.) riportjából:

(…) Mitől lesz valaki ateista? Akár velünk is történhet olyan dolog, ami miatt a személyes hitünk meginoghat Istenben?

N.SZ.: Hitvalló ateistával ritkán találkozik az ember, én magam igen keveset ismerek. Inkább a vallásosan közömbös réteg a jellemző, illetve még eggyel továbbmenve a maguk módján vallásosaknak a csoportja. A hitvalló ateizmushoz valami borzalmas élmény szükségeltetik, ugyanakkor sokan, amikor valamilyen megrázkódtatás éri őket az életben, akkor nem elfordulnak a vallástól, hanem éppen a vallásban keresnek vigaszt. Az emberi életben átmeneti állapotnak tekinthető keresztény vagy vallásos szempontból az ateizmus. Abban reménykedünk, hogy majd talán történik velünk valami, és ebben nekünk is van felelősségünk, ami az istenszerelem felé billenti az illető embert.

De az is előfordulhat valakivel, hogy csak pusztán tudományos meggyőződésből válik ateistává? Tehát kvázi ez lesz az új vallása?

N.Sz.: A vallás és a tudomány nem áll ellentétben egymással, sőt évszázadokon keresztül a tudománynak és a természettudománynak a művelői igen szorosan kötődtek az egyházhoz. És ma is szép számmal találunk vallásos embereket a természettudósok között. Az ateizmust mint vallást, én nem látom teljesen kifejlett és érett dolognak. Sokszor egyfajta lázadás a vallásossággal szemben. 

(…)

BS: Aki istenhívő alapon gondolkodik, annak a számára magának a létezésnek az alapja, a dobbantó, az "atya-méh" az, hogy isten létezik, és ami létezik, az Őtőle létezik - ebből a szempontból ordít az a gondolati éretlenség, hogy egyszerűen nem képesek, vagy nem MERNEK kilépni ebből az álláspontból. Ez egy eléggé primitív elhárító mechanizmus, még szerintem a kisközösségi, a törzsi gondolkodásmódból ered. És ebből a kiindulásból "megérthető", de el nem fogadható ez a "nem isteni alapon gondolkodik, tehát nem gondolkodik" logika. Az esetükben nem az az érdekes, hogy miért hisz valaki istenben, hanem az, hogy miért nem hisz istenben. "Ha nem hisz, akkor annak biztosan valami tragikus oka lehet, mert alapból borzalmas dolog, ha valaki nem hisz istenben." Amennyire faék-egyszerűségű ez a világnézet, annyira erősen rá tud telepedni az ember agyára. Kb. annyira primitív ez a jelenség a gondolkodásban, mint a túlevésben a cukor fogyasztása - szeretjük az édeset, de az édes íz további, felesleges evésre sarkall (ami evolúciósan hatékony túlélési stratégia volt, de a modern civilizációban már nem az). A más törzsekből mindenkit kizáró szoros törzsön belőli kötelék is hasznos volt jó sokáig, de a mai, világnézetileg átitatott vakcsoport formáció már óhatatlanul ok nélküli ellenségeskedést szül, aminek az ilyen "ha nem úgy gondolkodik, mint mi, akkor nem olyan mint mi, ergo nem normális" fázisa az első lépcsőfok, és csak egyre csúnyábbra fordul, amikor hatalommal párosul.

Brain Storming, 2021-07-18.

Tinédzser korban mindig látványos szembefordulás van a szülőkkel, ez valószínűleg a felvilágosult, ateista szülők családjaiban sincs másként: ha vallásos szellemű a család, akkor a lázadás az ateizmus felé vihet, ha vallásilag közömbös, akkor lehet, hogy a vallásosság irányába. A személyes példám is ugyanez - vallásilag tökéletesen közömbös családban nőttem föl, 16 éves korom körül rám telepedett egy csendes vallási fanatizmus, de mivel eléggé introvertált típus vagyok, számomra idegen volt a közösségi örömködés, meg hogy vadidegeneket a keblemre öleljek csak azért, mert ugyanazt hiszi, mint én. Én azonban önkereső voltam, én magamat szerettem volna megtalálni, valami utat, valami iránytűt, és minden vallásban ez egy eléggé népszerű csali. Mindenfelé szétnéztem olyan 20-21 éves koromig, a Krisna-tudatú szekta majdnem be is szippantott (pontosabban az exnejem, aki majdnem magával is rántott), de az introvertáltságomból nem engedtem, így kívül maradtam. A pszichológiával kapcsolatos érdeklődésem mentett meg vagy józanított ki: az Aronson-Pratkanis-féle Rábeszélőp-et olvastam, aminek a végén a "szektavezérek hétparancsolata" fejezetben olvastam azt, ahogyan a vallási szervezeteket is a szekták felépítése alapján tárgyalták. Meglepett, amit olvastam, és a manipuláció szemszögéből kezdtem utánanézni a vallásoknak - hát ez felért egy ateizmusban való újjászületéssel: azonnal helyére kerültek a dolgok a fejemben. A memóriám elég jól működik, így megértéssel tudok fordulni a hívők felé, mert pontosan emlékszem, milyen volt "útkeresőként" létezni, milyen volt arra vágyni, hogy valami felsőbb, jóságos hatalom irányítása alatt az ember gondolkodás nélkül azt tegye, ami helyes, stb., merthogy amellett is lehet valaki jó ember, és a társadalom hasznos tagja. Persze semmi pénzért nem adnám azt a tudatállapotot, amiben vagyok, mivel az útkereső állapot egyben rettentő sebezhetővé is teszi az embert, és persze kiszolgáltatottá.

… Természetesen láttam „elrettentő példákat” is, amikor fiatalokat szippantottak be szekták, és rövid idő alatt a kívülállók szemében „agymosottakká” tették őket. Ilyen is előfordul ebben az életszakaszban, ez kikerülhetetlen. Nem hinném, hogy túl gyakori lenne az, hogy valakinek mindössze csak a szektákkal kapcsolatban volt bármikor is ilyen tapasztalata – a többi csoporttól való különbséget erősen hangsúlyozó, tehát kirekesztő jellegű önazonosságot hirdető közösségek nagyon hatásosan képesek magukhoz láncolni az arra alkalmas mentalitásúakat. Ilyenek bárhol kialakulhatnak – a sportágak művelői és szurkolói, pártok támogatói, zenekarok, zenészek rajongói, szigorúbb előírásokat hirdető életmódok követői, stb. mind képezhetnek olyan vakcsoportokat, ahol az egyéni értékmérő mindössze az akár valós, akár vélt csoporttagság, tehát könnyű bennük taggá válni (egy amatőr technikai jellegű sportban mindössze a sporteszköz birtoklása is csoporttaggá teszi az embert; egy zenei stílus rajongótábora azonnal keblére ölel valakit, ha az egy kitűzőt, vagy adott öltözéket magára vesz, stb.).

... ... A vallások felé fordulás, különösen tinédzserkorban nem ritka, és nem is haszontalan, mert megismerteti az embert azzal, hogy az emberek túlnyomó többsége egész élete folyamán visszavágyik abba a biztonságérzetbe, amit a gyermekkorban a szülei biztosítottak neki, és a legtöbben azt hiszik, hogy valamiféle teremtőféle azt meg tudja adni nekik. Ahol meg vágyak vannak, ott megjelennek az ilyeneknek a kihasználói és az élősködői is. A vallásokkal, a vallásosokkal, az istenképben hívőkkel azért nem árt közelebbről megismerkedni, mert a többség nem visszaélni akar ezzel a hitével, hanem biztonságérzetet találni, és ettől a hitüktől függetlenül jó emberek - de ahogy nem attól lesz valaki egészséges és ellenálló, hogy sosem találkozik kórokozókkal, hanem azáltal, hogy immúnissá válik rájuk (a velük való kapcsolatba kerülés és konfliktusok által), így folyamatosan érdemes azokkal szembe menni, akik visszaélnek mások biztonságérzetre való törekvésével. mert sosem a hit a veszélyes, hanem az, amit arra alapozva tesznek, vagy azok a következtetések, amiket a hitből levonnak. ... A fiataloknál inkább hagyni kell, hogy maguk józanodjanak ki, mert a többség ki fog - ha jó példát lát maga előtt azok részéről, akik nem szorulnak transzcendentális szülőpótlékok nyújtotta biztonságérzetre. Ha az istenképpel szembeni kioktatást kapják, akkor könnyen lehet, hogy inkább dacból kitartanak mellette, mivel paradox módon az önálló véleményalkotó képességüket és a felnőttségüket vélik ezzel megvédeni. A gyerekek nevelése mellesleg a legtöbb esetben az önállóvá válásukig "gondot" jelenthet a szülőknek, sőt, még azon túl is, mert a szülő, aki valóban az, az az is marad haláláig.

(BRAIN STORMING, 2020.03.)

Attól függ, hogy valaki pokolra jut vagy a mennyországba, hogy hisz, vagy pedig ha jót cselekszik – avagy: mivel tudjuk „jobban befolyásolni istent”?

Ha egyikkel sem, vagy mindkettővel egyszerre, akkor mi van azokkal, akik hitük és jó cselekedeteik ellenére mégis szenvednek; és azokkal, akik nem hisznek, sem keresztény mércével jót sem cselekszenek, mégis jól élnek és nem szenvednek?

Erre sok istenhívőnek csak az a válasza, hogy: végül is Isten maga dönti el, ki üdvözül.

De akkor mi van az imádsággal? Miért buzdítanak a papok imádkozásra, ha nem a hitem, nem a jó cselekedeteim számítanak, hanem az „isteni logika”, ami emberi mércével nem felfogható?

Miért buzdítanak a vallásosak a vallás gyakorlására és az istenben való hitre, ha a hívőkkel és a vallásukat gyakorlókkal történt tragédiákat azzal magyarázzák, hogy „isten útjai kifürkészlelhetetlenek”?

Mi hát a vallásosságnak, az istenhitnek a „kellő mértéke”?

Az lenne talán, hogy

- higgyek, vagy akarjak hinni istenben;

- gyakoroljam a vallást a szokások követésével;

- vagy legalábbis legyek azon, hogy követni tudjam;

- vagy ha nem, akkor azon buzgólkodjam, hogy ez másoknak sikerüljön;

- … de mindeközben leledzek abban a kétségben, hogy napi imáimat isten vagy nem hallgatja meg, vagy meghallgatja, de nem törődik vele;

- folyamatosan tanulmányozzam a róla szóló és általa ihletett írás(okat), de ne törődjek a benne rejlő ellentmondásokkal;

- cselekedjek jót, de ne várjak sem az emberektől, sem istentől viszonzást, mivel akkor a kapzsiság vádjával illethetnének, mert hogy a viszonzásra várás már nem az önmagáért való szeretet jele…??

Persze így a hívő lassan megtanulja, hogy ne kérjen Istentől az imáiban csak olyasmit, amit maga is meg tud tenni, csak éppen atyai bátorításra és biztatásra lenne szüksége…

Legyen az ember vallásos úgy, hogy elsősorban a maga vallásosságát igyekezzen bizonyítani, semmint a vallása elgondolásainak értelmét és az emberi világra vetíthető valóságát?

***

BRAIN STORMING, 2007