BS - vallásról, istenről, hitről, hívőkről

BS - vallásról, istenről, hitről, hívőkről

A vallásosság erkölcséről - A teizmus kritikája és kikerülhetetlen szükségszerűsége (V)

2012. október 12. - aforizmágus

http://img.shirtcity.com/article_preview/270x270/transp/jesus-is-coming-hide-the-porn-t-shirt-p1c36s1a1_d1i41953p0z6r1c2f2.pngAz erkölcs eredetére nem térek ki; megmaradok az Istenképpel bíró erkölcsösség néhány tulajdonságánál, az istenképet segítségül hívó felelősségi viszonyoknál.

(„Jesus is coming! Hide the porn!” = „Jézus jön! Dugd el a pornót!”)

***

V. A vallásosság erkölcséről

Az erkölcsi kérdésekben elsősorban a felelősség (tulajdonításának és vállalásának) kérdése a fontos. Az evolúció biológiai alapján nemigen hoz létre, pontosabban a szelekció nem hagy életben (!) olyan képességet, tulajdonságot, ami a túlélést nem segíti, így alkalmazható erre az a gondolat, miszerint: „Mindenkinek joga van mindarra, amire képes”. Nem részletezve mindazt, amire a természetes hajlamunk ösztönöz minket (ez a szociobiológia területe), az erkölcs célja csakis az adott környezeti feltételek közötti minél hosszabb távú, minél kiegyensúlyozottabb népességgel bíró túlélés lehet, azzal a speciálisan Homo Sapiens-i tulajdonsággal, hogy nálunk a tapasztalatok nem elsősorban genetikai úton öröklődnek, hanem a szimbólumok útján való adatrögzítés (pl. írás), és az egyedet felnevelő társadalmi és környezeti hatások útján. Az erkölcs eredetére így nem térek ki, hanem megmaradok az Istenképpel bíró erkölcsösség néhány tulajdonságánál, pontosabban az istenképet segítségül hívó felelősségi viszonyoknál.

E helyen elsősorban az „igazságos világ hipotézisét”, a „disztributív igazságosságot”, és az „immanens igazságosságot” említeném.

A felelősségi viszonyok általános, inkább összefoglaló, kulturális jellegű megközelítése (vagyis megfigyelt és leírt emberi hajlamokon alapuló, valóban létező és működő mechanizmusának leírása) a szociálpszichológiában régóta ismert „igazságos világ hipotézise” néven szerepel, ami a követkőképpen szól: „Azt a hajlamot, hogy mások kudarcait és balszerencséjét nagymértékben az illető saját hibájának tulajdonítsuk, egy önkiszolgáló, énvédő torzítással is magyarázhatjuk.(Lerner,’65) Az ilyen felelősségértelmezések azt a vágyunkat tükrözi, hogy fenntartsuk az igazságos világba vetett hitünket, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. Azzal, hogy az áldozatot (, vagy egy napvilágra került bűn felelősségre vont elkövetőjét, - a cikkíró kiegészítése) kárhoztatjuk, nemcsak a „könyvelést próbáljuk meg egyensúlyban tartani”, és nem is csupán egy „igazságos világba” vetett hitünket erősítjük meg. Az embereket a sorsukért felelősnek tartva azt a hitet is segítünk fenntartani, hogy az események ellenőrizhetőek. Ha az embereket felelősnek tarthatjuk a kudarcaikért, ezzel egyszersmind azt is feltételezzük, hogy valamilyen mértékben ellenőrzésük alatt tartották balszerencséjüket. Ebből az is következik, hogy mi magunk el tudjuk kerülni majd a hasonló problémákat, ha másként viselkedünk.” (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, 1989) Ez a mechanizmus egyrészt felmenti azokat, akik szemlélői egy kudarcnak (különösen, ha súlyos kudarcról, egy egész életet átformálóról van szó), mintegy katartikusan igazolva mindenféle cselekedetüket, hiszen nem ők a kudarc áldozatai; és bármilyen életelv alapján élték is az életüket, maga a kudarccal való szembesülés megrázó élménye megerősíti őket ezen elvek követésében. Gondoljunk csak arra, milyen népszerűek, különösen a kereszténységben a kudarcok megjelenítései, és gyakorta hangzik el, hogy bizony mindez a vallásos elvek valamilyen megsértésből erednek – néha a hívőtársuk tudta nélkül.

A disztributív igazságosság olyan helyzet (többnyire elképzelése), amelyben mindenki igazságos jutalmat kap. (A Bakunyin-i történelmi mondat: „Mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint.” tkp. erről szól.) Bár ez a valódi életben igen ritkán fordul elő, létezik egy feltételezés, mely szerint az embereknek az igazságos világ hipotézisének értelmében kell cselekedniük. (Statt, ’94)

Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (Statt, ’94)

A fenti jelenségek tehát valójában az emberi felelősség-tulajdonítás természetes, ösztönös sajátosságai, de (ezek után nem meglepő módon) nagyon hasonlókat találunk a vallásos, istenképre hagyatkozó felelősség megállapításokba is. A Freud-i vallás-megközelítésből kiindulva ez konzisztensen kapcsolódik a gyermek-szülő analógiájú hívő-isten kapcsolathoz, vagyis az isteni eredetűnek tartott erkölcsi alapvetés tkp. egyfajta olyan erkölcsi kényelmességet jelent, amiből ezek szerint – nem kell felnőni! Ezek alapján a vallási erkölcs lényegében a gyermeki állapot fixállódását, annak felnőttkorban való folytatódását jelenti. Ebből kifolyólag nem érdektelen az istenkép-alapú vallásos hívők erkölcsösségét abból a szempontból megvizsgálni, hogy mennyire eredeztethető egy gyermeki erkölcsi felfogásból.

A gyermekek felnőnek, és ennek folyamán a többség megszokja ezt a „szerepet”, nevezetesen azt, hogy a szüleik vállalnak értük felelősséget, és ennek a mértékét egyre nagyobbnak jósolhatjuk azzal, hogy egyre inkább megkülönböztetjük a gyermeki és a felnőtt létet, egyre inkább különbözik a gyerekek és a szüleik életmódja, és egyre inkább önálló kultúrát alakítunk ki a gyermekiség számára.

Az analógia elemei a következők: a gyermeki létben természetesen gyerek-szülő viszony van, ahol a gyermek részére a felelősség, a célok, a jutalmak és büntetések köre a szülőkre hárul. A felnőtt korban, a hívő-istenkép viszonyban ez ember-teremtő formában jelenik meg, ahol bizonyos célokat a Teremtőnek tulajdonítanak (erkölcsi parancsok, kívánalmak, szertartások, stb.), és az ezekkel kapcsolatos felelősséggel is felé számolnak el; ha az erkölcsi kívánalmakat teljesítik, nem a teremtő jutalmazza meg őket, vagy ha igen, akkor is embereken keresztül, ugyanakkor a teremtői utasításokat ha nem teljesítik, és ezt más embereknek nem jut tudomására, akkor a közvetlen teremtőtől eredő felelősségre vonást is megússza. Ezen szimbolika alapján azt mondhatjuk, hogy a gyermek felnőve a gyermeki léthez hasonlóan nem szeret felelősséget vállalni, és ezzel párhuzamosan pl. annak a felelősségét és erőfeszítését vállalni, hogy bizonyos témákon, ún. nagy témákon elgondolkodjon, pl. világ eredete, stb. Mindezekhez tetemes intelligencia kell, tudás, amit nehéz, vagy legalábbis erőfeszítést igénylő feladat megszerezni. A mindenkiben általában jelen levő kognitív fösvénység miatt ehhez a többségünk… lusta! Ez többek között éppen a felelősség áthárulása, áthárítása miatt alakul ki, mivel a nevelődés éppen a felelősséggel járó mentális erőfeszítésből eredeztethető. Ha ilyen erőfeszítés nincs, nevelődés sincs. Az ebből eredő lustaságot, vagy mentális erőtlenséget aztán úgy megszokják, hogy többnyire a könnyebb, egyszerűbb, sablonosabb (heurisztikus, vagyis bizonyos esetekben beváló, vagy korábban már bevált, vagy jól hangzó) megoldásmódokat fogják előnyben részesíteni, azonban mire „belejönnek” a gondolkodásba, addigra már csak egy már fixálódott ideológiahalmaz megvédésére, igazolására futja!

A teisztikus erkölcsösséghez való lelkes ragaszkodás egyszerűen tehát a gyermeki lét önálló, magábanvaló, mintegy zártnak, és nem átmeneti állapotnak tekintéséből is eredhet, amiből sokaknak nem akaródzik lemondani, többek között éppen a felelősség áthárításáról. Amikor aztán életkoruk alapján „felnőtté” válnak, mintegy pótlékot keresnek, ha máshogy nem sikerül, legalább szimbolikusan – vagyis ismét oda érkeztünk, hogy az istenképpel operáló teizmus tkp a gyermeki lét állapotának (felelőtlenségének, felelősség vállalás nélküliségének?) egyfajta pótléka.

Az ilyen pótlékok egyik lényeges, és szintén a felelősséggel kapcsolatba hozható jellegzetessége a következőképen foglalható össze: Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!

Számos hitvita, teológiai vita, és erkölcsi-világnézeti vita alapját képezi az a probléma, amit a „rossz” és a „bűn” eredete, oka, következménye jelent, vagyis „a rossz problémája”, amit (az igazságos világ, és az immanens igazságosság alapján) egyrészt az áldozatai maguk „harcolnak ki” maguknak, másrészt pedig a rossz elszenvedése valamiféle „bűn”-ből ered, ami tkp alig különbözik az első megközelítéstől. Vagyis a kívülálló, a kudarcot, hátrányt, tragédiát, elszenvedőket szemlélő hívő kényelmesen ruházhat ezáltal minden felelősséget ezekre a szenvedő alanyokra, úgy okoskodván, hogy „Ha ez történik velük, nyílván ők akarták /ez a szabad-akarat feltételezéséből ered/, és valószínűleg mindez jó is nekik, így miért avatkoznék közbe, miért csorbítanám a szabad akaratukból következő eseményeket?!” Ha a céltudat felsőbb hatalomtól irányított eszménye is „megfertőzi” a hívőt, akkor az ösztönös segítségnyújtási szándékának kísérletét is visszatarthatja, mintegy az isteni akaratba beavatkozni nem szándékozó, így a kényelmes passzivitásba visszahúzódható, vagyis az isteni akarat rá háruló részét teljesítő hívő.

Tegyük fel azonban, hogy a hívő valamilyen „bűn”-t követ el, ami az ő fogalmai szerint bűnnek minősül. Lehet ez akár egy enyhébb parancsolat megszegés is! Ha mások érdekeit ugyan sérti, de nem kerül ezen sértettek tudomására, akkor az emberi felelősségre vonás elmaradhat, minthogy gyakran el is marad – nem jelenti ez azt, hogy többnyire erkölcstelen, és a hívők pedig parancsolatmegszegő, bűnös életet élnének, hanem csak azt, hogy a bűnnek tartott tettek sokszor nem olyan fajsúlyúak, hogy a sértettek elégtételt akarnának venni rajta. Ennek tudatában sokan és sokszor mennek túl bizonyos korábban megállapodott erkölcsinek tekintett határokon, stb. Vagyis az emberi büntetés sokszor elmarad – és ugyanúgy az isteni büntetés is elmarad (az immanens igazságosság feltevése szerint nem, de annak szerepére később visszatérünk), amit a következő heurisztikával lehet tökéletesen magyarázni: „Ha nincs büntetés, akkor megbocsátás van!”. Tehát ez által máris kaptunk egy „szeretőn gondoskodó” istenképet, ami tkp a lelkiismeret furdalást magának a tehetetlen (büntetésre képtelen) istennek a megbocsátása révén már részben enyhítettük is – a felelősségre vonást tehát így sikerül itt kikerülni. A bekezdés elején szereplő állítást tehát (Isten egyedüli ajándéka az, hogy nem büntet!) már ezzel részben igazoltuk is.

Az ellentétes pólussal már kissé más a helyzet – nevezetesen a jócselekedetekkel. Általános (sokaknak keserű) tapasztalat, hogy az emberi világban emberi részről nemigen szokták a direkte (önmagukért való) jócselekedeteket megjutalmazni, legalábbis ez sokszor elmarad! Ez a normál kép, ezen többnyire nem lepődik meg senki. Az azonban már problémát jelenthet a hívőknek, hogy a vallási alapon megcselekedett jótettek is látszólag viszonzás nélkül maradnak, holott a felekezet, a közösség folyamatosan buzdít erre! (Az összetartó kisközösségeknek ez megszokott jellemzője, lásd család szintjén, rokoni kapcsolatok szintjén, szűk baráti kör szintjén, stb.) Ha semmiféle „látványos”, sem pedig „érezhető”, „érzékelhető” jutalom, viszonzás nem érkezik, akkor az istenképhez ragaszkodók (akárcsak a szüleikhez ragaszkodó gyermekek sem) nem fordulnak el ettől a képtől, hanem sokszor abban lelnek magyarázatot, hogy ezek a jó cselekedetek, amiket ők esetleg direkte az istenkép (szülőpótlék) számára tettek, nem számítanak értéknek, pontosabban nem a tetteik számítanak értéknek, hanem a puszta hit ebben az istenképben. Vagyis: „ha isteni jutalom nincs a vallásos jellegű jó cselekedetekért sem (sok vallási propagátor külön felhívja a figyelmet arra, hogy nem is szabad viszonzást várni a jótettekért a teremtőtől, mivel az is feltétel és igények nélkül szereti a hívőt!), akkor pusztán a belé vetett HIT elegendő neki?” Vagyis ez ellene hat a vallási lelkesedésből az emberi világ felé éppen humanizmusból való jótettek törekvésének. A kezdetben tehát szeretőn-gondoskodó istenkép egy, pusztán a hittel beérő teremtővé kezd válni, ami lassan elveszíti a társadalomban való hasznos és segítőkész szerep vállalása iránti motivációt. A istenképpel operáló vallásos lelkesedésen nyugvó erkölcs tehát idővel eltávolítja az embert magáétól a humanizmustól, és visszavezetheti egy kisközösségben való szoros kötelékek kialakításához és fenntartásához – de immáron egy általánosan negatív emberkép mellett, és a felelősséget továbbra sem vállaló, istenképre támaszkodó lelkülettel.

Az igazságos világ hipotézise a disztributív és az immanens igazságosság egyesített felfogásán alapszik – ha azonban ennek vonatkoztatási alapját az emberi társadalmon kívülre helyezzük, akkor az ember önmagát, önmagának cselekedeteit önmagán kívülről ítéli meg (egy Istenség által), és mivel tettei folytán olyan konkrét értékelést nem kap, ami azonosíthatóan egy istenségtől származik, így az erkölcsi értékelése valójában önmaga kezében van ugyan, de önmagától elidegenítve. Ez elvezet ahhoz a jelenséghez, amit egoteizmusként határozhatunk meg, vagyis az ember önmagát önmaga, és az általa észlelt világ észlelés általi teremtőjévé válik, és az általa tapasztalt világot önmaga kivetüléseként értelmezi; továbbá a saját maga által elképzelt valóságképet tekinti a mások által, a számukra ható valóság alapjaként. Mindez összeegyeztethető Feurebach antropoteizmusával, aki szerint „a teológia titka az antropológia. Az istenről való beszéd valójában az emberről való beszéd. Isten az, amit az ember önmagának kíván (halhatatlanság, mindenhatóság, stb.)”. Egyfajta humanitárius primitivitás is kiolvasható abból, hogy a Teremtő-képzet lelkes követése elsősorban a férfitársadalomra jellemző, mivel a vallási kérdésekben a legutóbbi időkig a férfiak voltak ezen a téren „hatalmon”, de minden hatalmuk ellenére sem voltak képesek arra a természetes, kézzelfogható teremt aktusra, amit a nők produkáltak, vagyis a gyermeknemzésre. A nők biológiai adottságaiknál és természetüknél fogva inkább a szocioteizmusra (a közösségi érdekek istenítése, a másik ember, mint teremtő hatalom követése) hajlanak, és nincs szükségük arra, hogy a tapasztalati világ teremtését önmaguknak tulajdonítsák (, mint az egoteizmusban).

Mindezek után súlyos következtetéseket is levonhatunk, méghozzá azt, hogy a vallási erkölcs problémái valószínűsíthetően abból is fakadhatnak, hogy az emberi társadalom a nagyformák létrehozása, a tömegtársadalmak létrehozása által az emberi szerepeket, pl. a nemeket túldimenzionálta, a modern életfeltételek között pedig a természetes emberi hajlamok kikerültek a látókörből, holott egyfajta nyilvánvaló látenciába süllyedve mégis állandóan hatnak – mindez pl a férfiak szerepét, ösztöntörekvéseiket is szinte természetellenesen kasztrálta, ami azonban folyamatosan felszínre akar kerülni. Freud is felemlítette ezt a problémát, és határozottan társadalmi jelenségnek tekintette a tudat olyanfajta rétegződését, amik egy személyen belül ugyan, de egymástól gyakran teljesen függetlenül működtek és törtek felszínre; Lionel Trilling (amerikai irodalomkritikus) így fogalmazott erről: „a lélek nem egységes egész, hanem különálló részekre bontható, melyek kívülről s mintegy gúnyos mosollyal figyelik egymást.”

Az erkölcsi felelősség tulajdonítása így érthető, hogy egyszerű káoszba fullad, ha az ember elidegeníti önmagát egy számára kívánatos istenképbe, majd az önmagának nem tetsző, az emberi világból reá eső felelősséget tkp ennek a képnek tulajdonítja. A teisztikus gondolkodásmód tehát nemcsak problematikussá teszi erkölcsi kérdések megítélését, hanem gyakorta lehetetlenné is teszi, hiszen csak a cselekvőket, és a tettek elszenvedőit látjuk, de a felelősséget azokon kívül kellene keresni. Röviden: a teisztikus gondolkodásmód a felelősség nem vállalása céljából tökéletesen alkalmazható módszer.

***

BRAIN STORMING, 2006

***

Folyt. köv.

A folytatásban:

Keresztény-ideológia családmodell.

A bejegyzés trackback címe:

https://bs-vallas-isten-hit.blog.hu/api/trackback/id/tr714833967

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása