A korábbiakban levezettük, hogy a normál családszerkezet kitűnő analógia a keresztény ideológia alapszerkezetének megjelenítéséhez. Freud az egész pszichoanalízist jobbára azoknak a folyamatoknak, eseményeknek, élményeknek a felderítésére építette, amik a tudattalan, vagy a még nem teljesen tudatos, nyiladozó értelmű gyermek szerzett a környezetéből. Sokan bírálják még ma is ezért, részint joggal, mivel a személyiség fejlődése nemigen mérhető objektív eszközökkel, és ha fel is derít eseményeket, viszonyulásokat, sokak szerint figyelmen kívül hagyja, hogy lehetnek ugyan meghatározható események valaki életében, de maga az pszichikus jelenség kialakulási folyamatának szerveződése még így is számtalan egyéb tényezőn múlik/múlhat.
Jelen szempontunkból azonban még ez az egyszerű freud-i alapvetés is óriási jelentőségű, mivel arra mutat rá, hogy a gyermeki tudat és valóságszemlélet a kisgyermekkori élményekre vezethető vissza, és miben nő fel (általános/legjobb esetben) egy gyermek, vagyis mindenki?: családban, szülőkkel és testvérekkel! Már ez az egyetlen tény is arra utal, hogy az emberi pszichikum fejlődésében igen fontos szerepet tölt(het) be a családi szerveződés mikéntje!
A gyermek életét, igényeinek kielégítését, nevelését természetesen a szülők és - ha vannak - a nagyobb testvérek végzik. Talán nem túl erőltetett az analógia, de az ember így természetszerűleg is belenevelődik egy olyan világkép-szervező szerkezet működésébe, amiben a végső, a gyermeki tudat számára (a túlélés szempontjából is) a legfontosabb teremtő erő, legfelsőbb hatalom a Szülő, és ha van, akkor ennek ideiglenes közvetítője a Nagytestvér.
(A teizmusok munkahipotézisének tárgyalásánál majd látni fogjuk, hogy ez a „hívő-közvetítő-felsőbb hatalom/=a teizmus szervező eszméje/ szerkezet sok esetben általánosan megvan a legtöbb teizmusban.)
Vagyis alapnak vehetjük, hogy a Felsőbb Hatalom képzet tkp a Szülők gyermek feletti hatalmát, életének szervezését, irányítását jelenti, és ugyanez mondható el az Istenkép – Hívő kapcsolatról is, pontosabban ennek a kapcsolatnak az elképzeléséről (a hívők részéről). A kibővített ideológiai családmodell alapján pedig az Istenkép – Közvetítő – Hívő, vagyis Szülők – Nagytestvér – Kistestvér alakulatot kapjuk, ahol a nagytestvér szerepét a papság, (esetleg bárki, aki hitéletre buzdít) játszza.
A következőkben azt fogom szemléltetni, hogyan aknázhatjuk ki ezt az analógiát a keresztény erkölcsi eszmeiség egyik legfontosabb gondolatának, a szabad akarat megjelenésének és megfogalmazásának a megértéséhez. Ehhez, úgy érzem, nem kell részletesen definiálni a szabad akarat fogalmát – itt azt vesszük alapnak, hogy a szabad akarat (vagy akaratszabadság) módot nyújt a hívőnek arra, hogy eldöntse, hogy a Teremtő szándékát megcselekszi-e vagy sem, amit ha nem tesz meg, akkor büntetés vár rá a mindenható istentől. Már ebben az egyszerű meghatározásban is benne van az az örök ellentmondás, hogy ezek szerint az ember nem szabad, pontosabban jobban teszi, ha lemond a szabadságáról, mivel csak a rossz, Istennek nem tetsző, a törvényeinek nem megfelelő cselekedetek felé indulva lehet szabad, vagyis a szabad akartból való cselekvés értelmét megkérdőjelezi, és magának a szabadságnak a boldogsággal való kapcsolatát is.
A szabad akarat kérdése alapdogma a kereszténységben (is), hiszen ha nem létezne, nem lehetne a mindenható, legjobb, és legtökéletesebb istenekben való hitek legnagyobb ellentmondását feloldani, amit a filozófiában „a rossz problémájának” neveznek, és amit itt nem globálisan (pl. természeti katasztrófák), hanem pusztán az emberek által, és az istenkép-hit szerinti BŰN szempontjából, a felelősség szempontjából veszünk szemügyre. Vizsgálódásunk alapkérdései a következők:
1. Hogyan alakulhatott ki a szabad akarat fogalmának feltevése, megfogalmazása?
2. Mi szolgáltathatta e fogalomalkotásához az analógiát?
A 2. kérdésre egyszerűen válaszolhatunk a bevezető alapján – a család természetes szerkezete; az 1. kérdésre pedig hasonlóan egyszerű válasz adható – a szülők elkövette nevelési hibák felelősségének (egoteista) elhárítása folytán.
Lássuk kissé részletesebben, ámbátor a levezetést elsősorban gyakorló szülők fogják csak talán evidenciaélménnyel fogadni. Aki mindezt még gyermeknevelési tapasztalatok híján olvassa, és szeretné megérteni, annak elegendő pár gyakorló szülőt, vagy tanárt megkérdezni – az általuk elmondottal hűen tükrözik majd, amit a következőkben olvashatnak!
A szülők, miközben gondoskodnak a felcseperedő gyermekeikről, egyre több figyelmet kell, hogy szenteljenek a fejlődésük általi növekvő mozgásigénnyel, és természetes kíváncsisággal aktív gyerekeknek. Ez a felügyelet azonban az esetek túlnyomó többségében nem folytonos, vagyis a szülők időnként magára hagyják a gyermekeket, miközben bíznak abban, hogy az átmeneti magára hagyatottság közben az nem tesz kárt magában. Ez a felügyelet-nélküliség nem jelent teljes elhagyást, ennek felel meg az is, ha a szülő pusztán csak jelen van, de figyelme másra terelődik (TV-t néz, újságot olvas, konyhában főz, szobában takarít, stb.), vagy ha éppen figyel is a gyermekre, de kommunikációs próbálkozásaira ne reagál, vagy ő maga sem igyekszik kommentálni a gyermek tevékenységét.
Hogyan tanulnak meg a gyerekek a világban boldogulni, a valósághoz alkalmazkodni?
1. Példakövetéssel;
2. Direkt tanítás útján;
3. Próba-szerencse módszerrel.
Nyilvánvaló, hogy még a direkt tanítás útján való elsajátítás sem rögzül azonnal, hanem csupán alapozódik, vagyis a felületes elsajátítás és néhány sikeres végrehajtás még nem jelent megtanulást, hanem csak a következő tanulási alkalmat teszi gyorsabbá, hatékonyabbá. A másik két módszer pedig még lassabban fejti ki hatását kezdetben – talán 6-7 éves korban indulnak csak igazán gyors fejlődésnek (éppen abban az életkorban, amikor a gyerekek a kisiskoláskorba lépnek és intézményesített keretek között kell tanulniuk, és sok korábbi kultúrában is a gyerekek munkára még nemigen fogható fejlettségű életszakaszát javarész taníttatással töltötték, legalábbis a szervezett társadalmakban). A gyerekek tehát lassan tanulnak meg dolgokat, és ha meg is tanulnak, a fejlettebb társadalmi, és technikailag civilizált környezetben, - vagy a tapasztalatokon múló foglalkozáselsajátítás terén is – azt is meg kell tanulniuk, hogyan szervezzék tudásuk és képességeik használatát, pl. hogy mikor használhatják tudásukat, mikor nem; mit használhatnak, mit nem, stb. Vagyis a tömegtársadalmakban, - aminek az alsó határa egy olyan létszámú populáció, amiben a napi életvezetés során is naponta több ismeretlen arcot, személyt látunk, észlelünk, - bonyolult és komplex ismereteket kell megszerezni ahhoz, hogy életképesen tudjunk alkalmazkodni egy nagy közösség elvárásaihoz, a saját és a (szűkebb, tágabb) környezetünk igényeinkhez, stb. Ez a tanulási folyamat hosszú, és temérdek buktatóval teli: a direkt tanítási lehetőség igen csekély; a példakövetés már bővebb, mivel ehhez csak szét kell nézni, ki, mit, hogyan csinál – de ehhez is koncentrált figyelem kell és persze cselekvő emberek, akinek a cselekvését szemlélhetjük (a tömegtársadalmakban ez sem egyszerű feladat!!); marad tehát fő módszerként a próba-szerencse tanulás, mint a konkrét, személyes (és így egyben a legnagyobb, és leginkább tartós hatású) tapasztalatok legfőbb forrása, és leginkább elérhető, legegyszerűbb lehetősége. És ez így van már egészen kicsi korban is!
A „boldog gyermekkor” tehát igen komoly próbatételekkel, sikertelen próbálkozásokkal jár, amik folyamán a gyermek igen gyakran nemcsak a környezetében, hanem magában is kárt tesz. Ez néha annak ellenére történik, hogy a szülők jelen vannak, esetleg közreműködnek a gyermek által folytatott tevékenységben, ha pedig nincsenek jelen (ebből a szempontból elegendő a vizuális kapcsolat ideiglenes megszünése, pl. ha a szülő egy másik helységbe „átszalad”. Vagyis – a gyermekeket akkor éri ártalom leginkább, és akkor tesznek kárt a környezetükben is, ha nincs jelen a szülő, vagy a testvér, ha nem figyelnek rájuk állandó jelleggel; ha jelen lennének általában meg tudnák akadályozni ezeket a károkozásokat. És itt ismét felmerül a felelősség kérdése.
Ha a gyermeket, vagy általa a környezetet ártalom éri a gyermek saját, önkéntes cselekvése miatt, akkora fő kérdés az, hogy ezért ki a felelős. Itt térünk rá analógiás okfejtésünk lényegére. Minden kultúrában a szülő felelőssége a gyermekének nevelése, ezért alakult ki a legtöbb társadalomban a nagykorúság intézménye, ami általában egy életkori korhatárt jelent, és jelenleg ez 18-21 év között alakul a legtöbb modern társadalomban – vagyis a szülőt igen sokáig felelősnek tekinti a társadalom a gyermekének a sorsáért, annak tetteiért. Ebből a szempontból lényeges mind a társadalom (legszűkebb értelmezésben a jelenlevők, akár egyetlen személy) viszonyulása a szülő irányában, mind pedig a szülő viszonyulása e felelősségének vállalásával kapcsolatban a társadalom, de leginkább a gyermek felé! A szülő nem lehet mindig gyermeke mellett, és a gyermeket és környezetét tevékenysége folytán folyamatos sérülések és károk fenyegetik, és ha pedig ilyesmi bekövetkezik, - márpedig napi többszörös alkalommal történik meg általában – akkor a szülőnek körülbelül három, esetleg négy lehetősége van a felelősség megállapítására:
1. önmagát hibáztatja, mert nem volt jelen, mert nem figyelt a gyermekére, vagy ha jelen is volt, akkor azért, mert nem tudta megakadályozni;
2. a gyermeket hibáztatja, mivel annak öntevékenysége, saját (nem korlátozott!) akarata alapján történt;
3. a környezetet, tárgyat, eszközt hibáztatja, ezzel áttételesen azt a személyt, vagy jelenséget, aki a környezet bekövetkezett káresetének lehetőségét (esetleg szerkezetük folytán) magukban hordozták (bár a kártétel lehetősége nem jelenti feltétlen annak mindenféleképpen bekövetkezését, pl. a kés elvághatja az ember kezét, de sok kés soha nem vágja el az emberek kezét);
4. konkrét személyt, aki a kárt személyes tevékenységével, vagy közvetlen közreműködésével okozta (pl. odadobott egy labdát egy azt még elkapni nem képes kisgyereknek, akit az orron talál el; vagy arra inspirálta a kisgyereket, hogy dobjon el valamit, ami törékeny, stb.).
Maradjunk annál a példánál, amikor a gyermek öntevékenysége folytán okoz kárt, akár környezetében, akár magában, és a szülő ezt nem tudta megakadályozni (ennek okától most eltekintünk). A legegyszerűbb felelősség-megállapítás ebben az esetben az, hogy mivel a gyermek öntevékenysége alapján szenvedett kárt, így a felelősség is őt terheli. Vagyis nem elég, hogy a gyermek kárt szenvedett, megsérült, stb., a szülő(k) még le is szidja(szidják), amiért ezt tette. Az ok-okozati viszonyok leszűkített értelmezése(*) mindenképpen ezt az értelmezést implikálja, és a legtöbb szülőben ez a gondolat természetszerűleg felbukkan, mégha azonnal mérlegelni is kezd, és megtalálja a valódi, nem a gyermek felelősségét terhelő okokat, hiszen a gyermek csak érett értelemmel képes a szokásos (általában vele megtörténő) károkat megelőzni.
Mi implikálja ezt a felelősségtulajdonítást? Egyrészt az a természetes, de primitív felfogás, miszerint „a gyermek, kicsi felnőtt”(**), másrészt pedig az a következő, természetes hajlamunk, hogy cselekvő személyt tekintsük tevékenysége következményeinek okaként és okozójaként.(***)
Mindebből mi következik? Természetesen az az aránytalan helyzet, hogy a gyermek, amikor „nem történik baj vele”, és „semmiféle kárt nem okoz semmiben”, akkor tkp „szófogadónak” tekintjük, még ha semmiféle utasítást sem kapott a szüleitől a viselkedésére vonatkozóan; míg amikor öntevékenységéből eredően akár őt magát, akár a cselekvése által valami mást (személyben, tárgyban) kár éri, akkor őt magát hibáztatjuk, MIVEL MI, A SZÜLŐK NEM „TANÍTOTTUK ILYESMIRE”, NEM MI VAGYUNK AZ OKAI A TETTÉNEK, HANEM SAJÁT MAGA. Mivel a gyermeknek a tevékenysége még javában a tanulási periódusban van, így óhatatlanul hibákat vét, esetenként rombol, nem érti, vagy félreérti a szülők utasításait, kéréseit, stb. Esetenként a szülő határozottságát utánozza saját tevékenysége folyamán, ami hiányos ismeretei miatt természetszerűleg általában balul, ha nem katasztrofálisan szokott végződni. Ha a szülő ezen eset felelősségét vizsgálja, (általában intelligencia szinttől függően, ámbátor itt igen gyenge korreláció állhat fenn!) akkor nem önmagát szokta felelősként megjelölni, hanem magát a gyermeket, és mivel a gyermeke „az ő nevelése”, így a gyerek cselekvése általi károkozást első impulzussal neki tulajdonítja – mivel azonban a szülők ösztönösen érzik, tudják, hogy a gyermek felelősségre nem vonható, - mivel esetleg fel sem fogná a felelősség lényegét - így a felelősséget néha még a gyermeken is kívülre helyezi, mivel az utódokat esetenként még a saját attitűdjeink megváltoztatása árán is védeni kell.
Ezen hosszas gondolatmenetet röviden foglaljuk most össze: A szülő nem akar rosszat a gyermekének, de nem ügyelhet rá (és nem is képes erre) minden pillanatban. Amikor figyelme lankad, és a gyermeket vagy miatta a környezetét kár éri, a felelősséget általában első impulzussal neki tulajdonítja. Mivel a szülők gyermeküket, utódukat önmaguk időbeli meghosszabbításának tekintik, részint azonosulnak vele, néha önmaguk tükörképeként szándékazonosságot vélelmeznek részéről. Ha a gyermek önkéntes akarat által kerül bajba, ezt önálló akaratának tekinti, mivel eltér ő, a szülő akaratától, miszerint meg akarja óvni a sérülésektől. Ekkor alakul ki annak a szándékosságnak a képzete, miszerint a gyermek maga dönti el, hogy a szüleinek engedelmeskedik-e, vagy sem. A gyermek saját akaratából adódó sikeres, és a szülők érdekeivel is egyező cselekvéseit a szülők önmaguk érdemének tekintik; míg az ugyanilyen káreseteket a gyerek saját akaratának tulajdonítják. Mivel nem lévén objektív „ösztönző” ebben az észlelési mezőben, így ezeket a tetteket a SZABAD AKARAT megnyilvánulásának tekintik.
Innen már csak egy aprócska lépés a keresztény-ideológiai családmodell alkalmazása.
Isten (=szülő), a teremtményei (=gyermekei) számára iránta, rendelkezései iránt való engedelmességre (=szófogadásra) szólít fel, amit követnie kell, ha üdvözülni akar (=el akarja nyerni a szülők jóindulatát, kedveskedését, gondozását). De Isten emellett még szabad akarattal is felruházta az embert (=a gyermek saját akarata alapján cselekszik, /akkor is,/ ha a szülő nem figyel rá), hogy eldönthesse, hogy követi-e a parancsolatait azért, hogy ne kövessen el BŰN-t (=tkp hogy kárt tesz-e magában vagy a környezetében!). Ha a szabad akarat folytán (=SAJÁT AKARAT FOLYTÁN!) az ember nem követi a parancsolatokat (=a szülő azon kívánalmát, hogy a gyermekének ne essen semmi baja, és ő maga sem okoz kárt környezetében), akkor emiatt vállalnia kell a büntetését (=a káresetből adódó hátrányok elszenvedését, sérülést; vagy a károkozása miatti szülői büntetést).
Mindez tovább erősíti azt a nézetet, hogy az istenképzet egy olyan, az emberben nagyon is mélyen és a mai napig aktívan meglevő hajlamra utal, miszerint a kora gyermekkori családszerkezet függőségi viszonyainak képzetét a későbbi életkorokra is magával viszi, és sok esetben ennek alapján szervezi meg a világnézetét, a dolgok felelősségének, és alakulásnak természetét. Ez a hajlam azért is maradhatott fenn, mert az ősközösségi társadalomszerkezet ilyen erősen az agyba beégő törzsi szemlélete biztosíthatta a közösségek hosszú távú fennmaradását, továbbá azt is, hogy a génkészlet továbbadásának, fejlődésének ez lehetett a biztosabb módja - ha 3-4 generáció együtt marad, és így óvják, védelmezik egymást. Az (keresztényi) istenképzet így egyfajta fajról levált családszerkezeti felfogás, ami a szoros családi kötelékek mintájára szervezi a világgal kapcsolatos ismeretrendszerét is – azon a szinten legalábbis, ahová gyakorlati ismeretei már nem hatolnak el – ugyanúgy, mint amikor gyermekként nem tudta, hogyan működik a felnőttek világa.
Alapvető kérdés ebből a szempontból, hogy milyen körülmények között alakulhat ki ez a fajta világlátás? Egyik lehetséges, ámde zavarba ejtő feltételezésünk az lehet, hogy olyan egyénekben, ahol a gyermekkori családi élettel, mint közösséggel kapcsolatos élmények intenzitása, vagyis az erősen érzelmi töltetű családi kötelékek, akár pozitívan, akár negatívan jelennek meg, mivel a pozitív állapotot fenntartani igyekszik, a negatív élményeket kompenzálni igyekszik az idealizált képpel; de az érzelmileg sivárnak átélt családi élet is implikálhat ilyen idealizált közösségi törekvéseket. Van, aki a szeretetet vágyja vissza (amit a felnőtt közösségben esetleg nem talál meg); van, aki pótolni igyekszik azt, amit nem kapott meg, esetleg sérelmeit igyekszik kárpótolni egy ilyen idealizált alapokon szerveződött közösséggel; van, aki pedig a nevelés mellőzése miatt átélt kudarcai miatt próbál ismét csak pótlékként egy odafigyelő, következetesen felépített szociális környezetben létezni, mintegy biztos kiindulópontra támaszkodni.(****)
***
BRAIN STORMING, 2006
***
Folyt. Köv.
*** *** *** *** *** ***
Megjegyzések
* ”(…) az okság nem a természetes világegyetem tulajdonsága, hanem csak az oki kapcsolat észlelőjének a vélelme.(…) az ok-okozati kapcsolat gondolata emberi találmány. (…) az emberek erősen hajlanak arra, hogy oksági fogalmakban gondolkodjanak akkor is, ha erre kevés okuk van. (…) a szociális észlelés Gestalt modellje (…) szerint hajlunk arra, hogy a világot összefüggő és jelentésbeli mintákban lássuk még akkor is, ha a rendelkezésünkre álló információ nagyon vázlatos. (…) ott is okokat és szándékokat észlelünk, ahol nincs többről szó, mint arról, hogy a cselekedetek és következményeik térben és időben egybeesnek.” (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989., 104-105.o.)
** Részben ebből kiindulva fordulhatnak elő olyan jelenségek is, amikor a gyerekeknek azonos, vagy csak kismértékben eltérő jogaik vannak, mint a felnőtteknek – ezt nagy valószínűséggel az a néhány eset implikálhatta, amikor a szülői feladatokat ellátni nem megfelelően képes szülő gyermekének emberi jogait erősen sértette, és mindez komoly publicitást kapott. Tény, hogy az akceleráció folytán testileg gyorsabban érnek a gyerekek, és ez a jelenség úgy néz ki, hogy éppen a civilizálódás fokával arányos, de jól tudjuk, hogy a civilizálódás foka nem egyenletes még egy kisebb településen sem, pláne egy közepes városban (a nagyvárosok pedig speciálisan a szélsőségek kitermelői). Az emberi fejlődési mintákra ráhúzni azt a technoteista nézetet, miszerint a technikai fejlettségünkkel arányosan nőnek, fejlődnek szellemi képességeink is, oda vezet(het), hogy azt hisszük, a civilizáció éppen aktuális technikai színvonalával jól bánó gyermeknek ehhez mért szellemi fejlettsége is van az ezekhez nem értő, használatában ügyetlenebb, hozzá nem szokott felnőttek, tkp az azt megelőző generációhoz képest.
Ilyen körülmények között fordulhat elő az is, hogy pl. a gyermek drogfogyasztásáról a (részlet a Magyar Nemzet Online-ból =) ’személyes adatok védelmét biztosító 1992. évi LXIII. törvény(közismert nevén: adatvédelmi törvény)-ből kiindulva Magyar Bálint többször kijelentette: „az, ha a gyerek drogot fogyaszt, az az Ő magántitka, így a szülőnek sem lehet elmondani".(…)”A törvény értelmező rendelkezése a személyes adatok körén belül különleges adatként nevesíti a „kóros szenvedély”-re vonatkozó személyes adat fogalmát. Ebben az értelemben a drogfogyasztás valóban olyan személyes adat, amelynek a nyilvántartását, továbbítását az adatvédelmi törvény tiltja.”(…) „Az oktatási tárca a törvény szándékát megőrizve, a gyermekek érdekeinek elsődlegességéből kiindulva javaslatot készített a szabályozás pontosítására. A pontosítással világossá válik, hogy a szülő számára a tanulói jogviszonnyal összefüggő minden adat megadható. A nem a tanulói jogviszonyból eredő titok esetében a pedagógus joga és felelőssége mérlegelni, hogy a rábízott titok a szülővel (harmadik személlyel) való közlése sérti-e, veszélyezteti-e súlyosan a gyermek, tanuló érdekét.” (MNO 2003.10.13.)’
*** „Úgy tűnik, mintha az volna a legegyszerűbb és leginkább kielégítő magyarázat, hogy egy esemény oka egy személy. Valóban, a cselekvő viselkedése annyira betölti az észlelési mezőt, hogy gyakran elhomályosítja a ténylegesen környezeti okokat’/Shaver, 1975, 38.o./ (…) Számos köznapi helyzetben a cselekvők viselkedése olyan mértékben „meghatározza” a mezőt, hogy téves belső attribúciók jönnek létre. Az a hajlam, hogy az eseményeket belső diszpozíciókkal magyarázzuk, olyan erős, hogy néhány pszichológus „alapvető attribúciós hibának” nevezi /Ross, 1977/. (Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989., 105-106.o.)
**** lásd. Brain Storming: A Teizmus Kritikája és Kikerülhetetlen Szükségszerűsége, 6. - Keresztény-ideológiai családmodell
