Tinédzser korban mindig látványos szembefordulás van a szülőkkel, ez valószínűleg a felvilágosult, ateista szülők családjaiban sincs másként: ha vallásos szellemű a család, akkor a lázadás az ateizmus felé vihet, ha vallásilag közömbös, akkor lehet, hogy a vallásosság irányába. A személyes példám is ugyanez - vallásilag tökéletesen közömbös családban nőttem föl, 16 éves korom körül rám telepedett egy csendes vallási fanatizmus, de mivel eléggé introvertált típus vagyok, számomra idegen volt a közösségi örömködés, meg hogy vadidegeneket a keblemre öleljek csak azért, mert ugyanazt hiszi, mint én. Én azonban önkereső voltam, én magamat szerettem volna megtalálni, valami utat, valami iránytűt, és minden vallásban ez egy eléggé népszerű csali. Mindenfelé szétnéztem olyan 20-21 éves koromig, a Krisna-tudatú szekta majdnem be is szippantott (pontosabban az exnejem, aki majdnem magával is rántott), de az introvertáltságomból nem engedtem, így kívül maradtam. A pszichológiával kapcsolatos érdeklődésem mentett meg vagy józanított ki: az Aronson-Pratkanis-féle Rábeszélőp-et olvastam, aminek a végén a "szektavezérek hétparancsolata" fejezetben olvastam azt, ahogyan a vallási szervezeteket is a szekták felépítése alapján tárgyalták. Meglepett, amit olvastam, és a manipuláció szemszögéből kezdtem utánanézni a vallásoknak - hát ez felért egy ateizmusban való újjászületéssel: azonnal helyére kerültek a dolgok a fejemben. A memóriám elég jól működik, így megértéssel tudok fordulni a hívők felé, mert pontosan emlékszem, milyen volt "útkeresőként" létezni, milyen volt arra vágyni, hogy valami felsőbb, jóságos hatalom irányítása alatt az ember gondolkodás nélkül azt tegye, ami helyes, stb., merthogy amellett is lehet valaki jó ember, és a társadalom hasznos tagja. Persze semmi pénzért nem adnám azt a tudatállapotot, amiben vagyok, mivel az útkereső állapot egyben rettentő sebezhetővé is teszi az embert, és persze kiszolgáltatottá.
… Természetesen láttam „elrettentő példákat” is, amikor fiatalokat szippantottak be szekták, és rövid idő alatt a kívülállók szemében „agymosottakká” tették őket. Ilyen is előfordul ebben az életszakaszban, ez kikerülhetetlen. Nem hinném, hogy túl gyakori lenne az, hogy valakinek mindössze csak a szektákkal kapcsolatban volt bármikor is ilyen tapasztalata – a többi csoporttól való különbséget erősen hangsúlyozó, tehát kirekesztő jellegű önazonosságot hirdető közösségek nagyon hatásosan képesek magukhoz láncolni az arra alkalmas mentalitásúakat. Ilyenek bárhol kialakulhatnak – a sportágak művelői és szurkolói, pártok támogatói, zenekarok, zenészek rajongói, szigorúbb előírásokat hirdető életmódok követői, stb. mind képezhetnek olyan vakcsoportokat, ahol az egyéni értékmérő mindössze az akár valós, akár vélt csoporttagság, tehát könnyű bennük taggá válni (egy amatőr technikai jellegű sportban mindössze a sporteszköz birtoklása is csoporttaggá teszi az embert; egy zenei stílus rajongótábora azonnal keblére ölel valakit, ha az egy kitűzőt, vagy adott öltözéket magára vesz, stb.).
... ... A vallások felé fordulás, különösen tinédzserkorban nem ritka, és nem is haszontalan, mert megismerteti az embert azzal, hogy az emberek túlnyomó többsége egész élete folyamán visszavágyik abba a biztonságérzetbe, amit a gyermekkorban a szülei biztosítottak neki, és a legtöbben azt hiszik, hogy valamiféle teremtőféle azt meg tudja adni nekik. Ahol meg vágyak vannak, ott megjelennek az ilyeneknek a kihasználói és az élősködői is. A vallásokkal, a vallásosokkal, az istenképben hívőkkel azért nem árt közelebbről megismerkedni, mert a többség nem visszaélni akar ezzel a hitével, hanem biztonságérzetet találni, és ettől a hitüktől függetlenül jó emberek - de ahogy nem attól lesz valaki egészséges és ellenálló, hogy sosem találkozik kórokozókkal, hanem azáltal, hogy immúnissá válik rájuk (a velük való kapcsolatba kerülés és konfliktusok által), így folyamatosan érdemes azokkal szembe menni, akik visszaélnek mások biztonságérzetre való törekvésével. mert sosem a hit a veszélyes, hanem az, amit arra alapozva tesznek, vagy azok a következtetések, amiket a hitből levonnak. ... A fiataloknál inkább hagyni kell, hogy maguk józanodjanak ki, mert a többség ki fog - ha jó példát lát maga előtt azok részéről, akik nem szorulnak transzcendentális szülőpótlékok nyújtotta biztonságérzetre. Ha az istenképpel szembeni kioktatást kapják, akkor könnyen lehet, hogy inkább dacból kitartanak mellette, mivel paradox módon az önálló véleményalkotó képességüket és a felnőttségüket vélik ezzel megvédeni. A gyerekek nevelése mellesleg a legtöbb esetben az önállóvá válásukig "gondot" jelenthet a szülőknek, sőt, még azon túl is, mert a szülő, aki valóban az, az az is marad haláláig.
(BRAIN STORMING, 2020.03.)
