Attól függ, hogy valaki pokolra jut vagy a mennyországba, hogy hisz, vagy pedig ha jót cselekszik – avagy: mivel tudjuk „jobban befolyásolni istent”?

Ha egyikkel sem, vagy mindkettővel egyszerre, akkor mi van azokkal, akik hitük és jó cselekedeteik ellenére mégis szenvednek; és azokkal, akik nem hisznek, sem keresztény mércével jót sem cselekszenek, mégis jól élnek és nem szenvednek?

Erre sok istenhívőnek csak az a válasza, hogy: végül is Isten maga dönti el, ki üdvözül.

De akkor mi van az imádsággal? Miért buzdítanak a papok imádkozásra, ha nem a hitem, nem a jó cselekedeteim számítanak, hanem az „isteni logika”, ami emberi mércével nem felfogható?

Miért buzdítanak a vallásosak a vallás gyakorlására és az istenben való hitre, ha a hívőkkel és a vallásukat gyakorlókkal történt tragédiákat azzal magyarázzák, hogy „isten útjai kifürkészlelhetetlenek”?

Mi hát a vallásosságnak, az istenhitnek a „kellő mértéke”?

Az lenne talán, hogy

- higgyek, vagy akarjak hinni istenben;

- gyakoroljam a vallást a szokások követésével;

- vagy legalábbis legyek azon, hogy követni tudjam;

- vagy ha nem, akkor azon buzgólkodjam, hogy ez másoknak sikerüljön;

- … de mindeközben leledzek abban a kétségben, hogy napi imáimat isten vagy nem hallgatja meg, vagy meghallgatja, de nem törődik vele;

- folyamatosan tanulmányozzam a róla szóló és általa ihletett írás(okat), de ne törődjek a benne rejlő ellentmondásokkal;

- cselekedjek jót, de ne várjak sem az emberektől, sem istentől viszonzást, mivel akkor a kapzsiság vádjával illethetnének, mert hogy a viszonzásra várás már nem az önmagáért való szeretet jele…??

Persze így a hívő lassan megtanulja, hogy ne kérjen Istentől az imáiban csak olyasmit, amit maga is meg tud tenni, csak éppen atyai bátorításra és biztatásra lenne szüksége…

Legyen az ember vallásos úgy, hogy elsősorban a maga vallásosságát igyekezzen bizonyítani, semmint a vallása elgondolásainak értelmét és az emberi világra vetíthető valóságát?

***

BRAIN STORMING, 2007